Régen az ember tisztelettel fordult a természet és szülőföldje felé. Benne élt és a természettel együtt élt, dolgozott és alkotott. Kölcsönösen táplálták, formálták és óvták egymást. Az ember felelősséggel gazdálkodott a földeken. Földet művelt, legeltetett, halászott. A természet gondoskodott a földek megújulásról, az ember tevékenysége pedig a természet erőit felelősen használta, és a természet sokféleségének megnyilvánulásán pedig nem ejtett csorbát.
A legeltetésnek köszönhetően a legelők dús növényzetű, üde legelők és virágos rétek maradtak, nem szaporodtak el az őshonos növényfajokat megfojtó tájidegen fajok. A halászattal pedig nemcsak az ember jutott táplálékhoz, hanem a mértékletes halgazdálkodás a vizes élőhelyek állatfajainak is jó táplálékbázissal szolgált. így élt az ember harmóniában a természettel, nemcsak a legelők állataival, hanem a tavak, lápok és erdők lakóival, a gólyákkal, kanalas gémekkel és vidrákkal.
Az ember által formált tájból és épített környezetéből is ez a harmónia volt érzékelhető. Az ember keze nyoma és létének minden rezdülése szervesen kapcsolódott a természethez. Mindez az emberi kapcsolatokban és közösségekben is teremtő és megtartó erőként hatott.
Mára az elmúlt évtizedek során számos formában megbomlott ez az éltető és „élhető” harmónia. Az ember természeti környezetét a végsőkig kiaknázza, a tájban az ember benső sérültsége tükröződik, ahogy az emberi kapcsolataiban is. A helyi közösségek szétestek, nincs ami összetartsa őket, mert ahogy az ember elveszíti szorosan összefonódó és megtartó kapcsolatát a természettel, úgy veszíti el saját identitását is.
Az Ember és Természet közötti kapcsolat újraélesztéséért és megőrzéséért munkálkodunk. Tevékenységünk ennek szellemében a természeti környezet megőrzésén kívül felöleli a műemléki épített környezetünk megóvását, a régi magyar hagyományok megőrzését, a művészetek támogatását és a közösségek fejlesztését és a közösségi élet ápolását is.