A Szent Liget Művésztelep (Somogyfajsz – alkotótábor) kiállításának
megnyitó beszéde
A kiállítást Szemadám György művészeti író, festőművész nyitotta meg az alábbi szavakkal:
Kilenc éves koromig minden nyarat Kaposváron, a nagyszüleimnél töltöttem, s azóta „Somogyország” honpolgárának vallom magam. Szóval: annak ellenére, hogy született budapesti flaszterkoptató vagyok, valahogy ezt a tájat érzem igazi szülőhazámnak, s ez áll hozzám érzelmileg a legközelebb. Ez a dimbes-dombos vidék, amelynek az erdei lenyúlnak egészen a Dráváig, ahol bőven terem a „galambica”, a rókagomba és a vargánya, s ahol még dámszarvasok is barcognak. Budapestről néha visszavágyok Boronka csendes tavai mellé, amelyek hatalmas erdők közepén rejtőznek, vízimadarak tanyáznak rajtuk, s a kopasz fákon réti sasok őrködnek.
Hamvas Béla Az öt géniusz című művében talán erről a régióról írt a legnagyobb megértéssel,sőt szeretettel. Például így: „A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is bevilágít, és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat erről az oldottságról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, de nagyobb távlata van, mint ahogy Szophoklészben messzebb látni, mint Shakespeare-ben.”
Másutt ezt írja: „Délnyugaton az oldottság bája fáradtsággal és unalommal vegyül. Hihetetlen, milyen kevés itt a lélek, a harmóniabontó és erjesztő és nyugtalan és megfoghatatlan. A görögségnek sikerült egyszer olyan világot teremtenie, amely a lélek örvénylő tüzét kikapcsolja és a természetet közvetlenül a szellemmel fűzi egybe. A személytelen természetet a személytelen szellemmel úgy, hogy minden bonyodalmat és szövevényt, mélységet és sötétséget kihagy. Délnyugat ebből a világból még megőrzött valamit. Százötven éve csak, hogy a rómaiak óta a legnagyobb antik költő, Berzsenyi itt élt Kemenesalján.”
Majd így ír a táj és a költő egylényegűségéről: „Berzsenyiben ég a horatiusi tűz és együtt van benne mindaz, amivel a táj valaha rendelkezett, az ősnép, a család, Philia, a szociális báj, a kozmikus harmónia és az istenek közellétének nyugodt tudata.”
Aztán később így folytatja: „El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette. A méhes a háztól ötvenlépésnyire van.”
A méhesről pedig Hamvas Béla úgy ír, mint az „éber alvás” helyszínéről, és aminek „zsongása és hangulata van, képek áramlása, érthetetlen és szakadatlan álmodozás” lehetősége rejlik benne
Végül leszögezi: „Az egész országban ez az egyetlen hely, ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. Nem úgy, hogy esztétikus, hanem úgy, hogy orfikus, vagyis hogy az ember az éneklő világban, a kozmosz-aoidészben él és az elemekkel együtt énekel.”
De a derűs nyugodtság mellett ebben a ritkán lakott tájban – amit nagyrészt Somogy megye fed le – ott lappang valami ősi vadság is. Itt éltek egykor azok a kanászok, akik télen-nyáron a nagy erdőségekben makkoltatták csürhéjüket. Amint azt Hofer Tamás és Fél Edit írja a Magyar népművészet című könyvben: „A Magyarországon járó külföldi utazók borzongva írják le a dunántúli kanászok baltadobásban való ügyességét: 30-50 méterről is halálos biztonsággal találták el a vaddisznót, vagy a megsütni kívánt szelíd disznót. A hatóságoknak amiatt volt gondja, többek közt, a pásztorokkal, mert a víz ellen avas zsiradékkal, pernyével impregnált öltözéküknek olyan rossz szaga volt, hogy pásztori öltözékükben nem lehetett őket beengedni a templomba. Ezek a hónapokig szabad ég alatt élő, viharokkal, vadállatokkal és tolvajokkal küzdő pásztorok fogtak erős markukba faragókést, hogy aprólékos berakással tükörtartó dobozkákat cifrázzanak.”
Én bizony nagy tisztelettel gondolok ezekre az emberekre, de még az itt élő egykori betyárokra is, akik ugyan az emberöléstől sem riadtak vissza, de asszonyokhoz illő hiúsággal vizsgálgatták e spanyolozott tükrösökben hegyesre pödrött bajuszukat.
A szűrköpönyeg díszítését is éppen itt, a Nyugat-Dunántúlon „találták fel”, s ezen a tájon születtek a legcifrább szűrök, aminek oka éppen a tiltás volt. Hiszen e vademberek minden korlátozással ellenszegültek, s nem volt igazán valamire való legény az, aki nem hordott hatóságilag tiltott széles karimájú kalapot és cifraszűrt. A fentebb idézett könyv erről ezt írja: „Somogy megye például három szűr kivarrásáért 12 forint bírságot rótt ki, még egy hétre börtönbe is záratta a szűrszabót. A hatóság igyekezett elkobozni a cifra darabokat, sőt a nyilvános helyen cifraszűrben mutatkozók köpönyegéről késsel levagdaltatni a cifraságot.”
Somogyban aztán 1833-ban maguk a szűrszabók fordultak a megyéhez az „amugyis minden nevelés nélkül llevő Betyár Legények között az Erköltstelenséget előre haladni látván”, mivel sokan „veres posztóval halmozott szűröket készíteni nem félemlettek”, sőt „már most tükröket is varratnak s szűrök vállába.”
Nem tagadható hát a művészi kreativitás sem ezektől a félig-meddig – vagy teljesen – a törvényen kívül álló emberektől, akiknek fiai a „rosseb ezred” tagjaiként, lóháton, fokossal a kezükben rohantak az ellenségre, még az első világháborúban is.
Van vagy már két évtizede is annak, hogy innen – Somogyországból – kaptam váratlanul felkérést egy Tömösváry Tibor nevezetű embertől, hogy részt vehetnék egy Somogyfajszon rendezendő alkotótáborban. Sajnos a megadott időpontban éppen nem értem rá, de azonnal írtam egy levelet, hogy máskor szívesen mennék. Az igenlő válasz után feleségemmel útnak is indultunk.
Tudják, hogy hol van az 546 lelket számláló Somogyfajsz? Ha az ember autóval elutazik a Balaton déli partján egészen Fonyódig, s ott Lengyeltóti felé, délnek fordulva eljut Osztopánig, ott jobbra fordulva eljuthat ide, a Belső-Somogy e kis falváig.
Út közben végig azon gondolkodtam, hogy miként engedheti meg magának ez a kis település egy alkotótábor létrehozását. Amikor aztán odaértem, rövid idő alatt megvilágosodott előttem minden. Megismerkedtem Tömösváry Tiborral és csapatával, Váradi Beier Lászlóval – azaz „jóurammal” – akinek sírköve, azóta itt van, nem messze, azon a helyen, ahol a vadvilágot figyelve szívesen tanyázott, és magával az alkotótábornak helyet biztosító, tágas Kund kastéllyal is, amelyet 1831-től lakott a Kund család. Hozzánk – művészekhez – hasonló „másként gondolkodók” vertek hát itt tanyát, akik úgy gondolták, hogy jó lenne néha szót váltani magukfajta emberekkel.
Aztán az elkövetkező években bejártam a környéket. Voltam az őskohó maradványainál, ahol eleink gyepvasból készítették a nyílhegyeket és más fémeszközöket, láttam elhagyott települések temetőit, a szürke marha gulyát, és nem utolsósorban a Tömösváry Tibor által Szent Ligetnek nevezett helyen. Itt egy óriási tölgyfa áll (Pauer Gyula egy 1921-ben készült mű alapján készített grafikát, amin a fa lombozata Nagymagyarországot formázza), ami uralja a környéket. Szuverenitása jeléül ez alatt a fa alatt mindig más hőmérséklet van, mint a környezetében. Télen melegebb van, míg nyáron hidegebb (íme; a fentebb említett magyaros viselkedés, a vadság, a kuruckodás szimbóluma). Az alkotótáborokat a Nagy Tölgy mellett, ebben a Szent Ligetben nyitják meg a résztvevők. Közülük Muray Róbert és Pauer Gyula már nem lehet köztük, éppúgy, mint az a fiatal pásztor, akitől egy gyönyörű faragott botot vettem egykor. De ott máig van köztük doyenként Rádóczy Gyarmathy Gábor és a fiatalok képviseletében Papageorgiu Andrea is. Kik ők, akik ráéreztek Somogyfajsz varázsára? Sokan vannak, hisz az elmúlt évek során nem csak képzőművészek, hanem zenészek, zoológusok és különböző hagyományőrzők is eljönnek ide, a Kund-kastélyba. Még a Magyar Művészeti Akadémia is tartott itt kihelyezett ülést, és Sáfrány József operatőr-filmrendező filmet készített Tömösváryékról, mint „patakgörbítőkről”.
Találkozzunk Somogyfajszon!
