Fészkét a nádasban építette a tojó, azokból a nádszálakból, gyékényből, amelyeket a hím hordott a fészekhez a nászrepülés lezárásaként. A fiókák kikelését követően a tojó még két hétig nem jár vadászni. A hím a nádas felett alacsonyan imbolyogva kutatja fel zsákmányát, amire aztán hirtelen lecsap. Zsákmányával, ami többnyire kisemlősök, vízimadarak  és hüllők közül kerül ki, repül a tojóhoz. Azonban a fészekre nem száll le, hanem hívó hangot hallatva jelzi az érkezését. A tojó a hím elé repül, a levegőben átveszi a zsákmányt, amit először megkopaszt, és csak ezután adja a fiókáknak.
Herman Ottó így ír a barna réti héjáról  „A madarak hasznáról és káráról” című Magyarország madarairól szóló könyvében: „…A legóvatosabb és legravaszabb ragadozó madarak egyike, mely nagyságánál fogva rögtön szemet szúr, folyton látható; de vadász legyen ám, a ki puskavégre kapja. Még leginkább akkor kerül meg, mikor a magas fűben a nádas szélében valami prédán lakmároz, megfeledkezik az óvatosságról és későn kap szárnyra. Napestig szakadatlanúl lebeg, úszik, kereng a tavak nádas szélei fölött. Itt-ott hirtelen kanyarodással lecsap a nádba, csuhébe vagy gyékényesbe és ekkor biztosan prédát talált…”