Fekete István regénye, a Hajnal Badányban Somogyfajszon játszódik

Fekete István nevét hallva, többnyire elsőként mindannyiunknak  Tüskevár, Kele és Lutra című regényei  jutnak eszünkbe, meg persze a Vuk.  Műveit olvasva már gyermekként is mindannyiunk fantáziájában megelevenedtek  a megszemélyesítéssel életre keltett állatok, fák, bokrok, szél , vízcseppek és más természeti jelenségek. Soraiból megérezhettünk az ember és természet közötti bensőséges kapcsolódást, és annak számunkra is feltáruló lehetőségét.

Fekete István Somogy megyében született,  több regénye helyszínéül  is ezt a tájat, vidéket álmodta meg.  Hajnal Badányban c. regénye is Somogyban játszódik, és ami számunkra még érdekesebbé teszi a történetet, az az, hogy a történet helyszínéül választott vízimalmot, épp a somogyfajszi Fekete-malom ihlette. Néhány évtizeddel ezelőtt még állt a fekete kövekből épített malomépület, ma már csak néhány kő és a patakmeder üzen róla.

A somogyfajszi vízimalom, amely a valóságban a Fuller család tulajdonában volt

A Hajnal Badányban című regénye  az erdő mélyén meghúzódó  badányi vízimalombban élő két gyermek, Panni, a molnár kislánya és Matyi, a szolgálatba szegődött árva molnárinas felcseperedését, és szerelmük kibontakozását követi nyomon. A fiatalok szerelme keresztezi a család házassági terveit. A regényből kiderül, hogyan küzdenek meg a fiatalok a boldogságukért: a gyilkosság gyanújával börtönbe csukott fiú, s az új erdészsegéddel tervezett házasság ellen tiltakozó lány. 

„..A legények már bent aludtak a malomban. Esténként olajmécsest gyújtottak, és ilyenkor a malom ablakszemei vörösen pislogtak az erdőre. Mintha azt mondták volna:
– Látlak, erdő! Itt én vagyok, a malom.
 De az erdő nem szólt vissza semmit.
Amikor a nagykereket helyére tették, a mezőkön már csak tarlók voltak és elfakult szarkaláb virágja. Öregedett a nyár szíve, és a leszálló nap vörös arcába kukorica dugta susogó, sásos levelét. És ekkor – ott volt az öreg meg a fiatal úr is, ott volt Sáfár, az ispán – visszaeresztették a patakot régi medrébe.
– Végre! – nyújtózkodott a patak, és alig várta, hogy ugorhasson a régi zúgónál, hogy felkiálthasson az öreg kőrisnek. De a patakot többféle meglepetés érte. Először is a zúgó előtt tóvá kellett szélesednie, és csak mikor ezt megtöltötte, ért oda, ahol valaha vidáman és szabadon ugrott le a mélységbe.
– Mi ez? – ámult a patak, amikor egy híd árnyéka simogatta meg a hátát. – Mi ez? – dühöngött a patak, amikor a malomfejhez ért, ahol felduzzadt vizét padlók szorították össze. – És mi ez?! – ordított a patak, amikor a nagykerék rávigyorgott száz, lapátos fogával. – Miért állsz az utamban? Eltiporlak, te!… – és nekiugrott a lapátoknak.
– Ha bírnál velem! – kajánkodott a kerék. – Ha elég erős lennél, vizecske… A patak hörögve kapaszkodott a kerékbe, a kerék megcsikordult, lassan átfordult, visszajött, és sose lett vége. Odabenn pedig mély és újonnan is álmos hangján dorombolni kezdett a malom…” (Részlet a Hajnal Badányban c. regényből)

A fajszi erdő

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.