Ember-Természet-Táj

Tibi bácsis képRégen az ember tisztelettel fordult a természet és  szülőföldje felé. Benne  élt és a természettel  együtt élt, dolgozott és alkotott. Kölcsönösen táplálták, formálták és óvták egymást.  Az ember felelősséggel gazdálkodott a földeken. Földet művelt, legeltetett, halászott. A természet gondoskodott a  földek megújulásról,  az ember tevékenysége pedig a természet  erőit felelősen használta, és a természet sokféleségének  megnyilvánulásán pedig nem ejtett csorbát.

A legeltetésnek köszönhetően a legelők dús növényzetű, üde legelők és virágos rétek  maradtak, nem szaporodtak el az őshonos növényfajokat megfojtó tájidegen  fajok.  A halászattal pedig  nemcsak az ember jutott táplálékhoz, hanem a mértékletes halgazdálkodás a vizes élőhelyek állatfajainak is jó táplálékbázissal szolgált. így élt az ember harmóniában a természettel, nemcsak a legelők állataival, hanem a tavak, lápok és erdők lakóival, a gólyákkal, kanalas gémekkel és vidrákkal.

Az ember által formált tájból és épített környezetéből  is  ez a harmónia volt érzékelhető. Az ember keze nyoma és létének minden rezdülése  szervesen kapcsolódott  a természethez. Mindez az emberi kapcsolatokban és közösségekben is teremtő és megtartó erőként hatott.

Mára az elmúlt évtizedek során számos formában megbomlott ez az éltető  és „élhető” harmónia. Az ember  természeti környezetét  a végsőkig kiaknázza, a tájban az ember benső sérültsége tükröződik, ahogy az emberi kapcsolataiban is. A helyi közösségek szétestek, nincs ami összetartsa őket, mert ahogy az ember elveszíti  szorosan összefonódó és  megtartó kapcsolatát a természettel, úgy veszíti el saját identitását is.

Az Ember és Természet közötti  kapcsolat  újraélesztéséért és megőrzéséért munkálkodunk.  Tevékenységünk  ennek szellemében a természeti környezet megőrzésén kívül  felöleli a műemléki  épített környezetünk megóvását, a régi magyar hagyományok megőrzését,  a művészetek támogatását  és a közösségek fejlesztését és a közösségi élet ápolását is.