Ember-Természet-Táj

Tibi bácsis képRégen az ember tisztelettel fordult a természet és  szülőföldje felé. Benne  élt és a természettel  együtt élt, dolgozott és alkotott.  Kölcsönösen táplálták, formálták és óvták egymást.  Az ember felelősséggel gazdálkodott a földeken. Földet művelt, legeltetett, halászott. A természet gondoskodott a  földek megújulásról,  az ember tevékenysége pedig a természet  erőit felelősen használta, és a természet sokféleségének  megnyilvánulásán pedig nem ejtett csorbát.

A legeltetésnek köszönhetően a legelők dús növényzetű, üde legelők és virágos rétek  maradtak, nem szaporodtak el az őshonos növényfajokat megfojtó tájidegen  fajok.  A halászattal pedig  nemcsak az ember jutott táplálékhoz, hanem a mértékletes halgazdálkodás a vizes élőhelyek állatfajainak is jó táplálékbázissal szolgált. így élt az ember harmóniában a természettel, nemcsak a legelők állataival, hanem a tavak, lápok és erdők lakóival, a gólyákkal, kanalas gémekkel és vidrákkal.

Az ember által formált tájból és épített környezetéből  is  ez a harmónia volt érzékelhető. Az ember keze nyoma és létének minden rezdülése  szervesen kapcsolódott  a természethez. Mindez az emberi kapcsolatokban és közösségekben is teremtő és megtartó erőként hatott.

Mára az elmúlt évtizedek során iszonyatos sebességgel bomlott meg minden téren ez az éltető  és „élhető” harmónia. Az ember  természeti környezetét  a végsőkig kiaknázza, a tájban az ember benső sérültsége tükröződik, ahogy az emberi kapcsolataiban is. A helyi közösségek szétestek, nincs ami összetartsa őket, mert ahogy az ember elveszíti  szorosan összefonódó és  megtartó kapcsolatát a természettel, úgy veszíti el saját identitását is.

Az Ember és Természet közötti  kapcsolat  újraélesztéséért és megőrzéséért munkálkodunk.  Tevékenységünk  ennek szellemében a természeti környezet megőrzésén kívül  felöleli a műemléki  épített környezetünk megóvását, a régi magyar hagyományok megőrzését,  a művészetek támogatását  és a közösségek fejlesztését és a közösségi élet ápolását is.