Már nyílik a kakasmandikó!

A kései tavasz miatt a megszokottnál később nyílnak a kakasmandikók.

Népies nevén tavaszi ciklámennek is hívják, mert liláspiros szirmai és márványozott, foltos tevelei az erdei ciklámenre emlékeztetnek, de nem áll vele rokonságban, mert a liliomfélék családjába tartozik.

Kányádi Sándor „Viszontagságos kakasmandikó” című elbeszélésben is fontos szerepet tölt be ez az élénk színű, magányosan bókoló virág.

Az alábbi elbeszélés tartalma azonban NE tévesszen meg senkit. A kakasmandikó védett növény, TILOS leszedni!

Fotó: Dr. Lipovszky György

 

Viszontagságos kakasmandikó

A harmatos kakasmandikó talán szebb cím lett volna e kis történet fölé. Annál is inkább, mert valami harmatféle még másnap reggel is ott rezgett a csokrocskákon, amikor a lányok a tanító néninek átnyújtották.

– Jaj, de szépek, köszönöm szépen! – mondta boldogan. – Hol szedtétek?

– A fiúk szedték tegnap, az erdő alján.

– És eléggé viszontagságosan – kottyantotta ki az egyik kislány a titkot, amiről megállapodás szerint hallgatnia kellett volna. De ha a kislány el nem kottyintja magát, szegényebbek maradunk egy tanulságos történettel, mely úgy kezdődött, hogy elmaradt az utolsó óra. Fölkerekedett az osztály, s elmentek kutyalátogatóba. Menet közben az egyik fiú arról beszélt, hogy előtte való nap kirándulni volt szüleivel, s hogy tele a Bükk alja kakasmandikóval.

– Azt bizony jó volna szedni – mondta a kisfiú –, holnap a tanító néninek neve napja van.

– Hát szedjünk.

– De messze van a Bükk alja.

– Ebédre megjárjuk. Én ismerem a járást – mondta a tapasztalt kiránduló.

– S ha mégsem érünk haza? – aggodalmaskodott az egyik lány.

– Akkor ti maradjatok, s mondjátok, telefonáljátok meg a szüleinknek, hogy hová mentünk. A virágot úgyis az egész osztály nevében szedjük. – A lányok kardoskodtak, hogy ők is mennének. De sikerült jobb belátásra bírni őket.

Ellátták hamar a romos ház lakóit. Táskáikat a háziakra bízták, akik egy kicsit mintha meg is sértődtek volna a szokatlan nagy sietség miatt, de azért ha szomorúan is, elkísérték az osztályt az utcafordulóig.

– Vigyük magunkkal őket is!

– Legalább a kutyákat.

– Jólesne nekik is egy kis szabadság.

– Sajnos, nem lehet – vetette ellen a kisfiú –, mert a szomszéd bácsi azt mondta, hogy a városi kutyákat nem lehet a mezőn szabadjára engedni, mert ha arra téved egy vadász, kóbor kutyának vélheti és lepuffantja. Pórázon meg semmit sem ér a szabadság.

Így aztán a lányok, a kutyák s a macska maradtak, ők meg serényen nekivágtak a Bükk felé vezető útnak. Gyönyörű kéken s ibolyaszelíden ragyogott fölöttük az ég. Csak egy-egy zsebkendőnyi felhőcske 183libegett-lebegett rajta, és éppen az erdő felé, mint valami fészekre igyekvő madarak.

Mire kiértek a városból, delet kondított a nagyharang. Mentek is szaporán. Csalódottan fújták ki magukat a Bükk alján, mert csak itt-ott elvétve szerénykedett egy-egy, bizonyára a tegnapi kirándulóktól észre se vett, alig nyíló kakasmandikó.

– Menjünk csak bennebb, a tisztások felé! – biztatta meg a társaságot a tapasztalt kiránduló.

Bennebb mentek, egyre bennebb. És igaza lett a tapasztalt kirándulónak. A gyéres fák között s a tisztás széli bokrok alján mind több és mind szebb, igazi névnapi csokorba való kakasmandikót találtak.

Szedték boldogan, egymásnak mutogatva. A nagy örömben észre se vették, hogy lassan valami nagy sötét madár ereszkedett az erdőre. Bizonyára a kedvesen libegő-lebegő felhőmadaraknak az öreganyja. A bokrok is, mintha valaki alattomban meggyújtotta volna, sűrű ködöt füstöltek.

Megszeppent a legénysereg, de azért nem vesztették el a fejüket. Összegyűltek, számba vették egymást. Senki sem hiányzott. Libasorba álltak, egyik kezükben a csokrot tartották, másikkal az előttük menő kabátját fogták. Élükön a tapasztalt kirándulóval elindultak hazafelé. Jöttek-jöttek vagy inkább mentek-mentek, ki tudná megmondani, abban az orrukig se látó ködben. Mind szótlanabbul botorkáltak egymás nyomában. Végül elszontyolodva, reménytelenül és fáradtan egy vihar döntötte fára ültek. Sorjába, mint szomorú verebek.

– Ott vagyunk, ahonnan elindultunk – állapította meg a kisfiú. – Ezt a fát már láttam. Alóla szedtem a legszebbeket.

– Nemcsak egy ilyen fa van az erdőben.

– De ez volt, biztosan tudom.

– Honnan tudod? Hiszen nem is látod.

– Érzem erről a letört ágról. Még lovagoltam is egy kicsit rajta, amikor fölfedeztem.

S hogy még jobban megbizonyosodjék, lovaglóülésbe ült.

– Ez volt az, egészen biztosan. A fenekem is úgy érzi. – Jót nevettek a kisfiú bizonyosságán.

– Csak azt nem tudom, hogy mit fog érezni a fenekünk, ha valahogy mégis hazavergődünk.

Ezen még nagyobbat nevettek. Valamelyik azt mondta, legjobb volna, ha énekelnének, mert ha ke185resik őket, márpedig biztosan keresik, akkor az ének után hamarabb megtalálják. El is kezdték, hogy: Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő, aztán a marosszékit kolozsvárira változtatva fújták, ahogyan csak kifért a torkukon. Amikor kifogytak a nótából, kezdték elölről a kerek erdővel.

Egyszerre elhallgattak.

– Vau-vau, vau! – hallaszott nem is olyan messziről.

S rá valamivel mélyebben újra:

– Vau-vau, vau!

– Tisza, Vigyázó! – pattant föl a lovaglóülésben ülő kisfiú.

– Ide, ide! Hahó, hahó! Tisza, Vigyázó! Hahó!

Még a köd is mintha egy kicsit fölszakadozott volna a boldog kiáltozástól. Már a nagyfiú meg a szomszéd bácsi hangját is hallották. Zseblámpa derengett föl a közelben. A két boldog kutya valósággal repült az ujjongó gyermekek felé.

– No, csakhogy megvagytok – fújta ki magát a nagyfiú s a szomszéd bácsi.

– Az aggódó szülőkkel majd a romos háznál lesz találkozótok! – toldotta meg rosszallólag, de azért mosolyogva a nagyfiú.

Libasorba álltak újra. Most a Tisza pórázát fogó nagyfiú vezette a menetet. Hátul meg a szomszéd bácsi és Vigyázó ügyelt arra, nehogy valaki lemaradjon. Amikor a városig értek, újra kék volt az ég. A nap éppen lemenőben, mintha magával vitte volna a ködöt is.

Mondanom sem kell, mekkora volt az öröm a romos ház udvarán. Mindenki a két okos, bátor kutyát ünnepelte, akik nélkül – elgondolni is rossz – ki tudja, mi lett volna a virágszedőkkel. Hogy aztán otthon ki hogy vészelte át az estét, arról nem tudunk, mint ahogyan a kakasmandikóról se tudtuk volna meg, ha a kislány el nem kottyintja magát, milyen viszontagságok árán jutott másnap a tanító néni kezébe. Aki boldog örömében – amint az elején említettük –, mintha harmatot látott volna rezegni a kakasmandikó-csokrokon. De az is lehet, hogy könnycseppek voltak, melyek ott a vihardöntötte fán ülőben, kinek-kinek a csokrára csöndesen rápotyogtak. Hogy harmat vagy könnycseppek voltak-e, az örök titok marad, mert a tanító néni boldog mosolyától egy pillantás alatt fölszáradtak.

(Kányádi Sándor)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.